Miért érdekes H. Rosa rezonancia elmélete a csoportdinamikai szemléletű trénerek számára?
Gondolatok Hartmut Rosa Kezelhetetlen c. könyve alapján
Szásziné Fehérváry Anikó írása
Egy idézet keltette fel ezen írás szerzőjének érdeklődését, amely tömören tartalmazza a Csoportvilág formáció csoportdinamikai tréningjeit átitató szemlélet egyik központi elemét. Így ihletője lett e rövid ismertetőnek, amely megkísérli H. Rosa gondolataival alátámasztani a csoportdinamikai szemléletű munka értelmét, és a hozzá kapcsolódó fogyhatatlan lelkesültséget.
„Elevenség, érintettség és valódi tapasztalat azonban a kezelhetetlennel való találkozásból születik. Egy tökéletesen tudott, tervezett és uralt világ halott világ lenne. Ez nem metafizikai felismerés, hanem mindennapi tapasztalat: az élet folytonos kölcsönhatásban zajlik aközött, ami leigázható, és aközött, ami leigázhatatlan marad, és mégis „közünk van hozzá”; mintegy a határvonalon történik meg.”(H. Rosa. Kezelhetetlen c. könyv)
A szociológus Hartmut Rosát kutatásai vezették a belátáshoz, amely a humán térben rezonanciának nevezett jelenség újra tanulását, a jelenlegi „nyugati világ” egyik alapkérdése, a „Kezelhetetlen” uralásához ajánlja.
Mi is a jelentősége az itt megfogalmazott állításnak? Kezdjük a „kezelhetetlen” problémával. Tekintsünk a jelen társadalmunkra dióhéjban atekintetben, hogy miként mutatkozik dilemmaként ma a kezelhetetlennel való találkozás!
A modern társadalom akkor marad életben, ha dinamikusan stabilizálja magát. Szakadatlan növekedik (gazdasági), gyorsul, optimalizál (technikai), megújul és innovál (kulturális). Egyénileg, kulturálisan, intézményesen és strukturálisan – a világ kezelhetővé tételére törekszünk. Ezáltal a világ minduntalan „támadáspontként” vagy támadáspontok sorozataként áll előttünk, vagyis olyan tárgyak sorozataként, amelyeket tudni, elérni, meghódítani, uralni vagy használni kell.
Úgy tűnik, hogy az „élet”, vagyis mindaz, ami az elevenség és találkozás tapasztalatát alkothatná – ami a rezonálást lehetővé teszi, kicsúszik a kezünkből, és csak szorongást, frusztrációt, haragot, sőt kétségbeesést eredményez: a ráncnak el kell tűnnie, a súlyt optimalizálni kell, vérnyomásunknak, a koleszterinnek, az inzulinszintnek alacsonyabbnak kell lennie, a lépésszámunknak növekednie kell. Az étel összetételének, a mellkaskörfogatnak, a fenékformának perfektnek kell lenni. Nyugodtabbnak és lazábbnak kell lennünk, figyelmesebbnek, biztonságosabbnak és környezettudatosabbnak. Szüntelenül arra szólítanak fel, hogy javítsunk rajtuk, akkor is, ha eltekinthetnénk ettől vagy megtagadhatnánk. Még annak is, ami énünkön kívül van, követelmény jellege van. A híveket gyűjteni kell, a hegyeket meg kell mászni, a vizsgákat le kell tenni, a karrierben előre kell lépni, a szerelmet meg kell találni, helyeket föl kell keresni és le kell fényképezni („ezt látni kell egyszer”), a könyveket el kell olvasni, a filmeket meg kell nézni, stb. Ez a beállítódás még ott is felismerhető, nem rejtve, hanem akár nyíltan is, ahol egyáltalán nem tűnik úgy, hogy „hódítás” közben vagyunk: Barcelonába kell menni, abban az étteremben muszáj enni, minden nap 5 perc angol, 10 perc torna, 4 perc lazítás, 8 perc versolvasás, 7 perc a feleséggel, 4 perc a gyerekkel. A mindennapi cselekvések, mint a főzés és az evés, és ezeken túl a szülés és a gyermeknevelés, vagy akár az alvás és a járás vagy a fűtés és a szellőztetés, vagy a simogatás és a szeretkezés, amelyeket évszázadokon át kezelni tudtunk, és mindig is az én-hatékonyság forrásaiként szolgáltak, hirtelen nagy bizonytalanság és tehetetlenség megtapasztalásának alkalmaivá válnak. Saját mindennapjaink tűnnek a gyakorlati cselekvés tekintetében kezelhetetlennek. Mindennapi életünk egyre inkább a teendők robbanásszerűen növekvő lajstromának ledolgozásával telik. Az élet egy „to-do lista”.
A világgal szembeni támadó viszonyulást normálisnak és természetesnek tekintjük, mindez a dinamikus stabilizáció elvén, kulturálisan pedig a szakadatlan hatókörnövelés elvén alapult. Rosa szerint tehát ez a modern társadalom: a fokozás kilátása az ígéretből egyre inkább fenyegetésbe csap át; a növekedés, gyorsulás és megújulás többé nem az élet folytonos jobbításával kecsegtet, hanem fóbiás fenyegetést jelent. Ha nem leszünk jobbak, gyorsabbak, kreatívabbak, hatékonyabbak, stb., akkor munkahelyek elvesznek, cégek bezárnak, bevételek csökkennek, kiadásaink nőnek, a mozgástér pedig beszűkül. Lelki és érzelmi életünk legfinomabb pórusait átható elképzeléssé válik, hogy a jó, a jobb élet kulcsát világhatókörünk növelése jelenti. Az élet arról szól, a gyerekeinket kényszeresen arra kondicionáljuk, hogy a világot elérhetővé tegyük számukra. Eközben nem arról van szó, hogy a dolgok elérhetővé váljanak, hanem hogy gyorsabban, könnyebben, hatékonyabban, olcsóbban, ellenállás-mentesebben, biztosabban kezelhetővé tegyük őket.
A kezelhetővé tétel négy mozzanata – a világ láthatóvá, elérhetővé, uralhatóvá és használhatóvá tétele – a modern társadalomban megbízható módon intézményesül:
- Láthatóvá tétel: A tudomány a meglévő tudás – kutatás – több tudás formulát követve e horizont tágításának folyton megújított ígéretén alapul.
- Elérhetővé tétel: A technikai fejlődés arról szól, hogy a tudomány által feltárt világszelvényeket és lehetőségeket uralhatóvá tegyék, és ezen az úton a világot mindezekben a dimenziókban ellenőrzés alá vonják.
- Használhatóvá tétel: A gazdasági fejlődés, amely a fokozás tőke hajtotta programját követi, az erőforrásokat biztosítja ehhez – nem csupán társadalmi síkon, hanem az egyes egyének esetében a fogyasztásukkal a javak, de a tudások és eszközök megszerzése révén is magáncélra felhasználhatóvá teszik a világot.
- Uralhatóvá tétel: A jogi szabályozás és a politikai-közigazgatási szervezet feladata a hatókörnövelés programjának társadalmi és kulturális előfeltételeit és következményeit ellenőrzés alatt tartani, a társadalmi folyamatokat kiszámíthatóvá tenni.
„A teljes kezelhetőség mind a négy dimenzióban ezzel szemben kioltja a kívánást: a játék tárgytalanná, a zene érdektelenné válik, a szerelem kihűl. A teljes kezelhetetlenség a kívánás tekintetében értelmetlen, a teljes kezelhetőség ellenben érdektelen.”
A modern kultúra egyik alaphiányossága az, hogy a vágyat a világ (mindig nyitott kimenetelű) elérhetősége után a (biztos) kezelhetőség követelésévé változtatja, és ezt a világhatókör kiterjesztésének programjában, a világ négydimenziós kezelhetővé tételében intézményesítette. Az elérhetőség és kezelhetőség ilyen összekeverésének talán legtöbb következménnyel járó lecsapódása az, hogy az alapvető emberi vonatkozásvágyat tárgykívánásnak fordítják: „mivel a tárgyak biztosan és átfogóan kezelhetővé tehetők, a vonatkozások azonban nem, a kapitalista árugazdaság logikája és a fogyasztói szemlélet arra alapoz, hogy a (csillapíthatatlan) rezonanciavágyra a kezelhetővé tétel ígéretével válaszoljon.”
Úgy tűnik, a tudományosan és technikailag, gazdaságilag és politikailag kezelhetővé tett világ titokzatos módon kivonja magát, és elzárkózik, visszahúzódik, olvashatatlanná válik, elnémul, ráadásul egyszerre mutatkozik fenyegetettnek és fenyegetőnek, és ezáltal végső soron alkatilag kezelhetetlennek.
A kezelhetővé tétel paradox mellékhatásokat hív életre, amelyeket Marxszal sajáttá tétel helyett elidegenedésként, Adornoval megelevenítés helyett eldologiasodásként, Arendttal világszerzés helyett világvesztésként, Blumenberggel érthetőség helyett a világ olvashatatlanságaként, Weberrel átlelkesítés helyett varázslat alóli feloldásként írhatunk le.
A modernitást az a veszély fenyegeti, hogy nem hallja többé a világot, és éppen emiatt magát sem érzi többé, így hangzik H. Rosa ítélete.
A tudós azonban nem csak ítélkezik, hanem kutatásai alapján a következő ajánlattal áll elő: az eleven emberi ittlét alapmódozata nem a dolgok kezelése, hanem a rájuk való rezonálás, válaszra bírásuk saját képességünk révén, és az ismételt visszatérés erre a válaszra. De hogy lehetne ezt a módozatot felismerni, amely szemben áll a támadó módozattal és az annak megfelelő elidegenedés-tapasztalattal?
Rosa szerint a rezonancia nem pusztán egy adott tapasztalat metaforája, és nem is a szubjektum érzelmi állapotát jelenti, hanem egy vonatkozásmódozatot jelöl, amely négy meghatározó ismérve által pontosan jellemezhető.
- Érintés: „a szubjektumra ráhat a világ, vagyis úgy megérinti vagy megindítja, hogy meghitt érdeklődés támad benne az adott világszelvény iránt, és mintegy „címzettnek” érzi magát.
- Énhatékonyság: „A rezonanciához tehát másodikként hozzátartozik, hogy a felszólító impulzusra reagálunk, és utána megyünk annak, ami megérint. Hagyom, hogy kizökkentsen. Az emóció fogalma tökéletesen megfelel ennek a második kritériumnak, hiszen egy kifelé irányuló mozgást (e-movere), választ jelöl.”
- Sajáttá tétel: A rezonanciatapasztalatok megváltoztatnak minket, és éppen ez adja az elevenség tapasztalatát.
Az érintettség, az énhatékonyság és a sajáttá tétel három mozzanata összjátékának szükséges volta teszi érthetővé, hogy egyfelől – mint egy gitárnak vagy egy hegedűnek – eléggé nyitottnak kell lennünk, hogy megérinthetők és megváltoztathatók legyünk, másfelől viszont elég zártnak, hogy saját hangunkon, énhatékonyan válaszolhassunk.
- A kezelhetetlenség: „A rezonancia sajátossága tehát, hogy sem biztosan kikényszeríteni, sem garantáltan megakadályozni nem lehet. De a rezonancia még egy második, fontosabb értelemben is alkatilag kezelhetetlen: ha bekövetkezik, megváltozunk, de lehetetlen megjósolni, milyen irányban változunk meg, vagy mi lesz a változás eredménye. Elvileg nem tudható, milyen módon és milyen mélységben változunk meg.”
Ez azt jelenti, hogy egy sikerült világvonatkozás célja nem a kezelhetőség, hanem az elérhetőség. „A másik félnek valamilyen formában elérhetőnek kell lennie, lehetségesnek, hogy olyan válaszviszonyba lépjek vele, amely nem szeszélyes, tehát teljesen véletlenszerű, ugyanakkor nem is maradéktalanul ellenőrizhető, éppen ebből a struktúrából hozza mozgásba a megszólíthatóság, énhatékonyság és átalakulás kölcsönhatását, és teszi ezáltal lehetővé az elevenség tapasztalatát.”
Összevetni a csoportdinamikai tréningeken történő érzékenyítéssel Rosa ajánlatát – adja magát. Ez a kezelhetetlennel való együtt-élés kockázatot, kitettséget, elevenséget, élvezetet, készenlétet, reflexiót jelent, amire nagyon vágyunk, s ami elől menekülünk is. Ez a „nem egyértelműség” nem a megoldandó problémák közé tartozik, hanem az eleven élet hordozandó paradoxonjai közé. Ennek az elevenségnek az életet mozgásba hozó izgatottságát, alakító sodrását élik meg a résztvevők a Csoportvilág csoportdinamikai tréningjein. A tréning célkitűzéséhez és gyakorlatához tartozik a kapcsolódások és interakciók spontán támogatása, a szabad kifejezés kockázatvállalásának gyakorlása, az ebből adódó érintettségek és formáló hatások reflexiója. A mások és a saját elérhetőségének empatikus felfedezése, a kapcsolati vágyak, a döntések vállalása (bejósolhatatlanságukkal és következményeikkel együtt) mind támogatják azt a világot, amiben érzőn és hatékonyan, eleven tapasztalással és kíváncsisággal lehet élni. Bátran állítható, hogy a csoportdinamikai tréning nem csupán egyéneknek vagy privilegizált kisközösségeknek kínál jobb életet, hanem az egész társadalmat alakító értelmes tevékenységként tekinthetünk rá.
„Csináld, mintha rajtad múlna, derülj azon, hogy nem így van.” (Ismeretlen szerző)
„Nem kétséges, hogy van túlvilág. Csupán az a kérdés: milyen messze van a belvárostól, és meddig tart nyitva?” (Woody Allen)